A szerző tanulmánya négy részre tagolódik: I., a mesterséges intelligencia, II., az emberi döntés és a mesterséges intelligencia; III., a villamos-dilemma, IV., az ítélkező robotbíró.

Lőrincz György az I. részben a mesterséges intelligencia fogalmát boncolgatja és annak fejlődését tekinti át. Következtetése szerint a mesterséges intelligencia kognitív irányba fejlődik, tehát nemcsak a betáplált adatokat és utasításokat hasznosítja és teljesíti, hanem érzékelő, öntanuló funkcióval is rendelkezik. Ebből a szempontból fontosak azok, a sokszor évtizedek óta zajló kutatások, amelyek a mindennapi életünkben is forradalmi változásokat sejtetnek. Két releváns iskolát különböztet meg, egyrészt azokat, akik szerint futurisztikusnak is tekinthető felfogás hosszútávon az MI és az ember szimbiózisát tételezi fel. A másik releváns iskola az ember és a gép együttműködésén alapuló döntéshozatal jövőbeni fennmaradását prognosztizálja.

Ezt követően a szerző azt vizsgálja, hogy a mesterséges intelligencia alapján nyújtott döntéstámogatás mennyiben határolja be, determinálja elhatározásunkat. Ebből a tekintetben a döntések három típusát különbözteti meg a mesterséges intelligencia által felvetett javaslatokat, ajánlatokat érintően: a felülmérlegelésre szoruló és megfontolható, másrészt a felülmérlegelésre szoruló, de érdemben nem megfontolható javaslatok (ajánlatok), és van végül a javaslat (ajánlat) feltétlen elfogadásának, azaz a döntésnek a gép részére való átengedése. A gép és az ember bonyolult kapcsolatát jól megvilágító példaként említhetjük, hogy a magyar jog is lehetővé teszi azt, hogy az ügyfél rábízza a befektetői döntés meghozatalát a robottanácsadóra, ami algoritmikus kereskedésnek minősül. Az önálló döntést hozó gépekkel kapcsolatos (elsősorban kártérítési) felelősség azonban már nehezen képzelhető el a vétkességen alapuló felelősség alapján, ezért szükségszerűnek mutatkozik a hagyományos, emberi viszonyokra szabott szabályozási keretek újragondolása is.

A III. részben Lőrincz a jól ismert villamos-dilemmát helyezi a jelen fejezet tengelyébe. A dilemma lényege, hogy egy elszabadult villamoskocsi rohan a sínen, amelyre öt ember van lekötözve. Lehetőség van viszont arra, hogy a váltó állításával egy másik sínre irányítsuk, amelyhez csak egy ember van lekötözve. A kérdés az, hogy morálisan mi a helyes eljárás: hagyni a villamost az eredeti pályáján, vagy a váltó átállításával minimalizálni az emberáldozatot. A kérdés ilyenkor valójában az, hogy ha több kockázati tényezőt észlel a robot, milyen beprogramozott szempontok alapján válasszon e kockázatok közül. A villamos-dilemma azért is érdekes, mert nemcsak az önvezető gépjárművek, hanem más, önállóan működő robot döntésénél is felmerülhet, minden olyan helyzetben, ahol lose-lose szituáció alakulhat ki. Lőrincz ennek kapcsán a következőre hívja fel az olvasó figyelmét: „Nem egyszerű jogalkotói feladat e dilemma megoldása, a magam részéről erre nem is vállalkozom, inkább az olvasóra bízom.”

Az utolsó részben az elfogulatlan ítélkezéssel kapcsolatos robotbíró elképzelést tárgyalja a szerző. A bírói ítéletalkotás véleménye szerint a jövőben is az MI által támogatott, de emberi felülvizsgálatra szoruló döntés marad, ahol a megfontolásra nemcsak kellő (sokak szerint túl sok) idő, hanem egy eljárásrend is épül. Ugyanakkor a rendes és rendkívüli jogorvoslatot lehetővé tevő eljárásrendekben korántsem elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia, azaz a robotbíró beillesztése, ezen belül is elsősorban az alsóbb fokú eljárások rendszerébe.