A cikk teljes terjedelmében megjelent a Közjegyzők Közlönye 2021/2. számában.
A hazai közjegyzők 2020 tavaszán, a pandémia által kiváltott ideiglenesen alkalmazott speciális eljárási szabályok révén tapasztalatot szerezhettek a távollévő ügyfelek részvételével lefolytatott eljárások terén. Ennek az időszaknak a tapasztalatait összegzi röviden az alábbi írás.
A koronavírus járvány első, tavaszi időszakában az akkor érvényben volt ideiglenes szabályozás néhány hónapon keresztül lehetővé tette a közjegyzői okiratok (ügyleti okiratok és tanúsítványok) felolvasásának “távfelolvasásként” történő foganatosítását. Az eljárás lényege szerint, az ügyfél kérelmére a közjegyző, az ügyfél által is elfogadott videokommunikációs rendszeren keresztül, folyamatos video és hangkapcsolatot fenntartva kommunikálhatott az ügyféllel, és ennek a kommunikációnak a keretében sor kerülhetett a közjegyzői okirat felolvasására is.
Tekintettel arra, hogy a közjegyzői eljárások eredményeként kiemelt bizonyító erejű okirat, közokirat áll elő, amely ráadásul joghatásának döntő részét a legtöbb esetben majd csak évek vagy évtizedek múltán fejti ki, az iratok felvétele során különös körültekintéssel kell eljárni annak érdekében, hogy az irat a felvételét követően eltelt időtől függetlenül, változatlanul képes legyen a tőle elvárt joghatásokat kiváltani.
Az ilyen jövőre irányuló biztonság megteremtésének olyan, nem csupán technológiai jellegű feltételei vannak, amelyeket az akkor rendelkezésre állt videokommunikációs eszközök még részben sem voltak képesek biztosítani. Többek között ez volt az oka annak, hogy az ügyfélnek a “távfelolvasás” alkalmazása mellett közvetlenül is találkoznia kellett a közjegyzővel, pl. az azonosítás, az ügyféli aláírás beszerzése és bizonyos nyilatkozatok személyes megtétele érdekében. Az eljárás ugyanakkor így is alkalmas volt arra, hogy az ügyfelekkel való személyes érintkezést a járványhelyzet által megkövetelt minimális időkeretek közé szorítsa.
Ami egyébként az Európában e téren számításba vehető és hosszabb ideje működő közjegyzői gyakorlatokat illeti – mint pl. az észt és a lett közjegyzői gyakorlat – , megfigyelhető, hogy a legalább minősített elektronikus aláírás használata (eIDAS) az érintettek által valamint a kifejezetten erre a célra fejlesztett zárt videohálózat egyaránt az eljárás technológiai alapfeltételei közé tartoznak.
Az említett időszak alatt a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) folyamatosan mérte az új intézmény érvényesülését, amely mérés nem várt eredményt hozott. A mérés során ugyanis az derült ki, hogy a “távfelolvasás” intézményét azokban a lefolytatott eljárásokban ahol azt igénybe lehetett volna venni csak elenyésző részben kérték alkalmazni az ügyfelek. Az összes lehetőség (ügyleti okiratok és tanusítványok együtt) tekintetében az igénybevétel a negyed (!) százalékot sem érte el. Látható ugyanakkor az is, hogy az igénybevétel döntő részben az ügyleti okiratok területét érinti, de az igénybevétel aránya kizárólag az ügyleti okiratokra vetítve is alig haladja meg a 0,5 százalékot.
Ezek a mutatók még akkor is nagyon alacsonyak, ha figyelembe vesszük azt, hogy a közjegyzői irodáknak csak mintegy 60 %-a adott értékelhető információkat a MOKK részére az új lehetőség igénybevételéről, és akkor is, ha emellett mind a közjegyző mind az ügyfél oldalán figyelembe vesszük a felhasználók egy részének hagyományos idegenkedését az újonnan alkalmazott technológiákkal szemben.
Mindezeken túl a további okok közül hamar kirajzolódtak az alábbiak is.
Ami szorosan a technológiát illeti, közjegyzői oldalról az ideiglenes szabályozás által megkívánt technológiai feltételek elérhetőek voltak, ugyanakkor gyakorta volt tapasztalható, hogy az ügyféli oldal nem rendelkezett megfelelő technológiai eszközökkel, vagy legalábbis nem rendelkezett olyan technológiai eszközökkel amelyeket maga az ügyfél, és/vagy a közjegyző megbízhatónak ítélt volna.
Ami pedig az eljárás folyamatát illeti két további problémakör is markánsan megmutatkozott: az egyik a széles értelemben vett azonosítás kérdése, amely nem csupán az ügyfél személyének kétséget kizáró azonosítását célozza, hanem ügyleti akaratának és motivációinak azonosítását is. A video kapcsolaton keresztül ugyanis elveszett azoknak az információknak jelentős része, amelyek alapján egyébként, személyes jelenlét mellett a közjegyző eldöntheti, megbízik-e abban az információban amit az ügyfelétől kapott vagy sem. Ez a döntés ugyan nem csupán az elhangzott szavakon, hangsúlyon és hangszínen múlik, hanem legalább azonos mértékben további, az ügyfél által produkált más jelenségeken is, tulajdonképpen a viselkedésének minden mozzanatán, ami a közvetlen kapcsolat esetén a megszerezhető teljes információhalmaz több mint felét is kiteheti. Ez az információtorzulás egyértelműen az alkalmazás ellen hatott. A másik problémakör pedig az ügyfelek eljáráshoz való viszonyát érinti. A videokapcsolatok során gyakorta volt tapasztalható, az ügyfelek fókuszvesztése. Egyszerűen nehezebb volt fenntartani a figyelmüket, nehezebb volt az „eljárásban tartani” őket. Ez a sajátosság ugyancsak az eljárás alkalmazása ellen hatott. A jelenség ügyféli oldala mindenki számára ismert lehet, aki részt vett már videokonferencia keretében tartott rendezvényen, és ott végighallgatott néhány előadást.
Ez utóbbi megállapításhoz magyarázatképpen érdemes hozzáfűzni, hogy a közjegyzői eljárások kötött eljárásrendű hatósági eljárások. Nagyon egyszerűen fogalmazva más hatósági eljárásokhoz hasonlóan olyan “rítusok”, amely “rítusok” arra késztetik az ügyfelet, hogy az eljárás keretein belül maradjon, és valóban részese legyen az eljárásnak még akkor is, ha ehhez adott esetben kevésbé érez kedvet. Ez a késztetés nyilvánvalóan sokkal enyhébb, ha az eljárásnak nem része a hivatali környezet (közjegyzői iroda), és ezáltal nem része az ügyfél mozgásának és cselekvési szabadságának eleve fennálló korlátozottsága sem. Hatósági eljárásokról lévén szó, e körülmények azért fontosak, mert a hatósági eljárásoknak, így a közjegyzői eljárásainak is jellemzője, hogy az ügyfél gyakorta nem saját belátása miatt veti alá magát a közjegyzői eljárásnak, hanem pl. azért, mert az ellenérdekű fél erre megkérte, vagy pl. szerződéses vagy jogszabály által megkívánt kötelezettségei teljesítése érdekében ez szükségessé válik.
Ennek megfelelően, ha az ügyfél a közjegyzői iroda helyett pl. saját nappalijában vagy irodájában, egyéb, mindennapi cselekvési lehetőségeitől el nem zárva, kedvenc kávéját vagy teáját meghitten élvezve hallgatja az okirat felolvasását, nyilvánvalóan sokkal kisebb a külső késztetése arra, hogy az eljárásnak valódi részese legyen.
Ugyanakkor az eljárások során világosan megmutatkozott az is, hogy a közjegyzői eljárásokban érintett ügyfelek többsége igényli a közvetlen bizalmi kapcsolatot önmaga és a közjegyző között, és e téren a kommunikációt egyszerűen nem akarja semmiféle elektronikus eszközre bízni.
Megjelent: A jövő bírósága blog
(A tanulmány teljes terjedelmében erről a linkről érhető el.)